Milyen érdekes, hogy bizonyos élményeket csak évek/évtizedek távlatából ért meg az ember, hogy igenis volt jelentősége, csak akkor még nem látta az összképet.

Van egy történetem, amely egyszerre kapcsolódik a lepkézéshez és a Human Designhoz is, és így retrospektív egész mulatságos.

Emlékszem, hogy 17 éves voltam, és nyári szünet volt. Állandóan otthon tartózkodott mindenki, és ez nekem sok volt. Nem azért, mert utáltam a családomat, hanem egyszerűen csak kellett naponta egy kis idő, amikor egyedül lehetek, amikor csend vesz körül. Házon belül nem tudtam eléggé „elbújni,” így jobb híján elmentem biciklizni a városban.

Azaz inkább a városon kívül. Az egyik úton miután elhagytam a várostáblát már csak néhány mezőgazdasági telep volt, így ki volt aszfaltozva, de forgalom alig ment át rajta. A legvégén pedig volt egy pár száz méteres szakasz, ami egykor a négyes főútként funkcionált, de lezárták, és már nem ment rajta forgalom. Így hát a természet visszavette.

Nagyon megszerettem azt a szakaszt, pontosan azt a nyugalmat és természetközelséget találtam meg ott, amire vágytam az egyedülléthez. Az utat fák és vadrózsa bokrok szegélyezték…

… és történt egy napon, hogy megálltam megcsodálni a halvány rózsaszín virágokat, és az ágakon megláttam pár hernyót. Gondoltam egyet, és hazavittem párat, hogy majd nevelem őket. És így is lett. 🙂

A család nem akadt ki… nagyon 😀 …. anya csak arra kért, hogy ne engedjem őket szabadon a kertjében. 😀 Tervem nem volt, de józan parasztésszel csináltam egy dobozt, amit teleszurkáltam kis lyukakkal, és mivel a vadrózsán találtam őket, logikus volt, hogy majd azzal fogom etetni a hernyókat.

És így szépen kialakult, hogy már nem csak az egyedüllét miatt mentem ki a határba biciklizni, hanem hogy hozzam a táplálékot a hernyóknak. Gyakorlatilag minden nap, legrosszabb esetben is minden másnap kitekertem friss ágakért.
Minden, amit csináltam ösztönösen jött, és a projekt sikeresen zárult: a hernyók bebábozódtak, és ki is keltek. (nem tudom melyik lepkefaj volt, fehérek voltak…. 😀 )

A történet maga lényegében ennyi, de érdekes visszapörgetni az emlékeket, hogy a mostani lepkézésemnek valójában volt előzménye, még ha nem is tudatosan alakítottam így.

Az meg már csak számomra szórakoztató, mikor visszagondoltam, hogy 17 évesen neveltem ezeket a hernyókat…. tavaly pedig, mikor megrendeltem az első adag bábot, 34 éves voltam…. 😀
Ezek szerint ilyen 17 éves ciklusokban visszaköszön az életembe a lepke nevelés? 😀 😀 És nehézségi fokozatot is lépek? Először hazai, most meg trópusi lepkék….
Izgatottan várom hát, hogy hol leszek 51 évesen 😀 Lehet Madagaszkáron lesz egy telkem, amin vaníliát termelek a doterrának és mellette lepkefarmot üzemeltetek. 😀 😀 😀 ki tudja…..

Na és hogy jön mindehhez a Human Design?
Az én energiatípusom a Projector. A Projectoroknak pedig sok egyedüllétre van szükségük. Nagyon sokra…. időnként el kell vonulniuk mindenki elől, hogy kiürítsék az aurájukból a környezetük energiáját. És számukra kulcsfontosságú a visszatöltődésben, hogy kint legyenek az anyatermészetben.

Ha visszagondolok mit is csináltam full ösztönösen? Elmentem otthonról, hogy egyedül legyek, és a természetbe „menekültem.”
Lehet rá legyinteni, hogy mindenkinek szüksége van egyedül töltött időre, de az igény intenzitása nem mindegy. Én sokszor azt éreztem, hogy összeroppanok, ha nem lehetek egy kicsit csendben önmagamban.
Ezt az érzést/belső késztetést írásban sajnos nem tudom kellőképpen átadni, de azok a határban biciklizések rengeteget segítettek.

A másik dolog, amit szintén így utólag figyeltem meg: 3/5 a profilom, a hármas vonal dominál a designomban. Ez tesz engem ennyire kísérletezővé az alkotásban és gyakorlatilag minden másban. A 17 éves énem csak gondolt egyet, hogy hazaviszi a hernyókat, és meglátjuk sikerül-e lepkéket nevelni. Full kísérletezés volt, totál ösztönös, és nagyon élveztem.

Azzal a tudással, amit a Human design adott nekem, annyi minden értelmet nyer a korábbi éveimben, így visszagondolva látom az összefüggéseket, ezért is tetszik ennyire ez a rendszer.

Itt a sztori vége. 🙂